Laci öcsém 1975 szept 5-én vesztette életét az akkor Magyar Néphadseregnek nevezett alakulatban. A minap ráakadtam az utolsó előtti levelére, melyben azt írta, hogy hazalátogat még egyszer hozánk és megnézi anyut is. Azon a látogatáson hozott egy csomagot, melyben azok az elegáns uj ruhák voltak, amiket a leszerelése után a hazautázásához akart felvenni. Ezt már nem tehette meg, mert a kegyetlen sors közbeszólt. Áldozattá kellett válnia, egy még elviselhető vesztéségge, ahogy akkor tájt a sereg fogalmazott, amikor a hadgyakorlatokon néhány fiatal embernek óhatatlanul meg kellett halnia. Ő az utólsó nagy hadgyakorlatán volt, amikor is a hívatlos verzió szerint meg az előtt kiugrot a fedezékből, mielőtt az akna riadót lefujták volna, néhány másodpercen múlt az élete. A másik öcsém szerint szándékosan tette, mert mikor otthon járt nagyon letörte az amit ott tapasztalt. Kicsit szomoru volt valóban, mikor nálunk töltötte utolsó szabadnapjait a hadseregtól. De nem hiszem el ,hogy a balesetet szándékosan idézte elő. Hiszen megkaptam a levélet, arról, hogy feladhatom a ruhákat, amiben haza tud utaztni, a következő héten. És akkor egy pénteki két katona keresett fel, és hozták a halálhírét. Én aki, mióta 16 éves korától egymásra találtunk 10 év után, az anyánk helyett kicsit szerettem volna az anyja lenni, ami sikerült is abban a néhány évben, ami még megadatott neki rövid életáben. Nem tudom azt az érzést leírni, de ha rágondolok mindig elsírom magam. Akkor nem kértem semmilyen nyugtatószert sem, teljes mélységében át akartam élni fájdalmat, ami sok hónapon át és sok álmatlan éjszakán át sikerült is. Akkor próbáltam altatót szedni, de nem hasznát,néhány nap után abba is hagytam. Mikor az utcán kis katonákat láttam mindig sírva fakadtam. De inkább a temetésének körülményeiről írnék néhány gondolatot. Természetesen a hadsereg temette, volt megemlékezés a hadsereg részéról, én munkatársait értesítettem, akik nagyaon várták már vissza, többenis ott voltak. Ők is elbúcsúztatták. Volt díszlövvés is. De legyen bármilyen impozáns is egy temetés - a fájdalmakat nem tudja enyhíteni.
Nem tudok elég hálás lenni a péterszegi rokonoknak, akik segítettek nekem. Drága Idus ángyom, akit halottaiban is áldjon meg az Isten, átengedte az öcsemnek a szobájat, hogy felravatalozva ott töltse az utólsó óráit. A családból többen is vártuk a "jövetelét" . Anyukámmal már mikor a hírt vittük neki az orvossal együtt, hogy nyugtatót adjon neki, és Zsiga bátyámmal, aki nagy segítségemre volt mindenben. Ott volt még egy férfi, akit imertem gyermekkoromban, ángyomékhoz közel lakott. Amikor megérkezett a koporsó, lehetőséget adtak arra, hogy megnézhessük drága öcsémét. Sokan éltek a lehetőséggel. Ez a férfi, ha jól láttam könny volt a szemében, benyult a kpöporsóba, én nem tudtam akkor ezt mire vélni - azt mondta, nincs ott a lába, de hát, hogy is lett volna, hisz aknára lépett, az akna széttépte testének az alsó részét, szept 4-én délután 3 óra körül és csak másnap halt meg a székesfehérvári kórházban, bár már nem volt eszméleténél a baleset után egy pillanatig sem az értesüléseink szerint.
Furcsáltam a férfi magtartását, és megkérdeztem Zsiga bátyámat miért? Akkor ő azt mondta - ez a férfi az apja az öcsémnek. Mindig is gyanítottam, hogy nekünk kettőnk más volt az apánk, mondjuk a magamét tudtam is hallásból és az érzéseim is ezt súgták. Jó lett volna erről is többet tudni, de nem akartam, hisz tudtommal a férfinak is volt családja. Sokszor feltettem a kérdést - Miért? - talán mert ez így volt rendelve felülrdől - milyen nehéz az embernek ezt is elfogadni.
Irénke! Ha olvasod szeretném, ha írnál róla mikor jártál egy osztályba vele. Lehet, hogy őt anyu egy ideig haza vitte, mert emlékezetem szerint még nem volt iskolás mikor elkerültünk otthonról.
Ha nem tunék reagálni a kommentekre - azért van, mert az még nem sikerült nekem. Köszönöm kedves megjegyzéseiteket az előzökhöz. Jól esett.